Szentgotthárd Város Önkormányzata és a Pannon Kapu Kulturális Egyesület szervezésében, a Zöld Szentgotthárd Környezetvédelmi, Kulturális és Gasztronómiai Fesztivál keretében rendezett Fenntartható fejlődés Konferenciájára invitálták V. Németh Zsolt államtitkárt, országgyűlési képviselőt, ahol a II. Szentgotthárdi vadásznapot köszöntőjével nyitotta meg.

    Engedjék meg, hogy a következő verssorokat felolvassam, amit akár vadászhimnuszként is ismernek: ,,Vadász vagyok, király az én apám,/ Vadászgatok királyi birtokán./ Nincs egyebem, fegyverem, golyóm, s lovam,/ Lányok előtt mégis ez a jelszavam,/ Ha csókjaim feledve/ A messze távolba…/ Emlékezz, olykor-olykor/ Hű vadászodra!” De egy másik változata 1904 körül is sokat mondó: ,, Vadász vagyok, erdő az én hazám./ Jó ló viszen úton s vadak nyomán./ Tavasz ragyog, jő az est csöndesen. /Szalonkapár suhan szerelmesen./ Hozzád húz vissza vágyam/ A messzi távolba. /Emlékezz, olykor-olykor/ Hű vadászodra!” Nos az irodalmi pár perc  is bizonyítja a vadászok különleges világát, a csendet és a magányt, amit talán legszebben éppen Vörösmarty Mihály fogalmazott meg a Szép Ilonka című versében: ,,A vadász ül, hosszú méla lesben,/ Vár felajzott nyílra gyors vadat,…” Igen, olyan ősi hagyományról, olyan ősi mesterségről beszélünk, amely egyidős az emberiséggel s az nem más, mint a vadászat. S ez különösen a magyarokra, őseinkre vonatkozik, akik ezt a szakmát művészetté tudták fejleszteni, hiszen híresek, hírhedtek voltak lovas és íjász tudásukról. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy a vadászat szinte kezdettől fogva soha sem csak a zsákmány-és élelem szerzésről szólt, vagy akár az ölés élvezetéről, hanem mindig kapcsolódott hozzá egyfajta rítus, akár vallási rítus, egyfajta tisztelet, amely az ember és az állat viszonyát, félelmeit jelenítette meg. Ezek aztán meg is jelentek különböző népek kultúrájában, barlangrajzokban, képzőművészetben, irodalmi alkotásokban. Nem véletlen tehát, hogy a vérbeli vadászok a vadászatot nem állatkínzásnak tartják, hanem a természet rendjéhez, a természet szeretetéhez kapcsolódó tevékenységnek. Ez különösen igaz olyan nagy vadászainkra, mint Kittenberger Kálmánra vagy gróf Széchenyi Zsigmondra. Ők nemcsak vadásztak a világ különböző tájain- Afrikában, Alaszkában, Magyarországon stb.-, hanem kutatták az állatok viselkedését, az emberekhez való viszonyát. Hazájuk múzeumainak gyűjtöttek trófeákat, különleges becsben tartott preparált állatfajtákat, de még élő állatokat is hoztak a budapesti Állatkert számára.

  Tehát nagy dolog a vadászat, nagyon megtisztelő dolog vadásznak lenni. Ennek a II. Szentgotthárdi vadásznapnak azért előtörténete van. Az I. Szentgotthárdi vadásznapot a település alapításának 800. évfordulójára rendezték 1983. június 25-én, amikor is a nagy rendezvénysorozat részeként bemutatták a környék vadállományát, vadgazdálkodását, a zsákmányolt trófeákat és a vadászattal összefüggő könyveket, sajtótermékeket. Az akkori Hubertus Vadásztársaság tagjai szervezték az eseményt, azonban gazdálkodásukat jelentősen korlátozta az akkor még létező vasfüggöny. A rendszerváltás után 1997. március 1-től megújult vadászati törvény értelmében a földtulajdonosok maguk jelölhették ki a vadgazdálkodót demokratikus szavazással. Jelenleg a térségben, Szentgotthárd környékén három vadásztársaság folytat vadászati tevékenységet: a Hármashatár Vt., a Rába –Menti Vt. és a Hársas-patak menti Vt. Ezek a társaságok vadásznak, vadgazdálkodást folytatnak. Nem kell mondanom, hogy a vadállatok létszámának szabályozása részben élelemszerzés célzattal, részben az állatfajok egészségi állapotának fenntartása érdekében folyik. Az is köztudott, hogy ahol nem elég intenzív a vadászat, ott bizony az emberek kárára szaporodnak el nem kívánt állatfajok. Nem véletlen tehát, hogy a szervezett vadászat és vadgazdálkodás miatt is került sor harminckét év után a mai rendezvényünkre, amit  II. Szentgotthárdi vadásznapnak nevezünk.

   Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt vadászok, kedves vendégek! A vadászat nem egyszerűen kaland, izgalom, sportteljesítmény, hanem emlékzsákmány is, az évtizedek alatt felhalmozott emlékek értéktára, amely az ember és a táj, az ember és az állat s az elejtett vad tiszteletében fogalmazódik meg. Hadd emlékeztessem Önöket gróf Széchenyi Zsigmondra, aki a vadászatát összekötötte a régi tábortüzekkel. Ezt írja: ,,Valamennyi kalandomnak legelső fültanúi voltak a tábortüzek. Esténként az ő fényük oltalmában, úgyszólván őnekik mondtam el napi beszámolómat. Frissen hazacipelt agyarpárt, bivalyszarvat, oroszlánbőrt is és az lángjuk lobogása ünnepelt, az ő füstjük tömjénezett… s az esti tábortűz füle hallatára kovácsolódott valósággá, kristályosodott emlékké, lelkemben ott vert maradandó gyökeret”. Egy másik nagy arisztokrata család sarja, gróf Bolza Antal, aki fél életét emigrációban töltötte - Kenyában fővadász volt-, nos ő a vadászatot és az életét cserkelésnek fogta fel. Könyvének is ez a címe: Cserkelés az életem. Számára a vadászat nem a zsákmányszerzést jelentette, hanem élményt. Ténykedését nem a díj határozta meg, hanem az a vadászati siker, amely megadta mindennek zamatos fűszerét, maradandó értékét.

   Jut eszembe a zamat, az ízek változatos sokasága, a főzés öröme. Ez is kapcsolódik a vadászathoz. A vadból készült ételeknél alig van fenségesebb. S most itt van a lehetőség a kóstolásra. Az evés, az ivás a barátkozással is jár és azzal, hogy új emberi kapcsolatok létesülhetnek. Sőt még üzletek is köttethetnek. Ezért fontosak ezek a találkozók. Azért befejezésként elmondanám, hogy a vadászat egyfajta erkölcsiséget is feltételez. Mi is az? A vadászok megkülönböztetnek vadászt és puskás embert. Az előbbiek azt tudják, hogyan kell viselkedni az erdőben, az utóbbiak legfeljebb- nem mindig- jól lőnek. De ez nem elég a vadászathoz. Emberség is kell hozzá, a természet szeretete.