120 éve hunyt el Markusovszky Lajos, az 1848-49-es szabadságharc fősebésze, a modern magyar egészségügyi oktatás egyik megszervezője, az Orvosi Hetilap megalapítója, akinek a szombathelyi kórház viseli a nevét. Az évfordulóra emlékezve vasegerszegi sírjánál avattak emléktáblát pénteken V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár részvételével, aki ünnepi beszédében az emlék- és a példaállítás fontosságáról beszélt:

"A csillagok nem állandóak. Elolvadnak. Saját szememmel láttam, hogy éppen a legszebbek közül egyik-másik elolvadt, és lefutott az égről - írja Mark Twain. 120 éve is éppen ez történt, lefutott az égről egy csillag, elhalványult egy fényes pont: elhunyt Markusovszky Lajos.

Nem él ma már köztünk senki, aki még láthatta volna őt Semmelweis Ignáccal beszélgetni, Balassa János mellett dolgozni; aki hallhatta volna katonai sebészetről tanítani, a kolozsvári tudományegyetem felállítása vagy a magyar orvosképzés megújítása mellett érvelni. Nincs már velünk olyan, aki együtt dolgozhatott volna vele a szabadságharc alatt, a Minisztériumban, a Közegészségügyi Tanácsban vagy az Orvosi Hetilapnál. Mégis itt vagyunk, mégis őrizzük az emlékét.

Ahogyan őrzi nevét és emlékét út és tér; kórház, kastély és kollégium; díj és emlékérem; mellszobor és emléktábla. De a sok használattól mégsem üresedett ki honvédorvosunk és oktatásszervezőnk neve. Hiszen épp azért említjük meg, írjuk fel vagy véssük kőbe időnként, hogy emlékeztessük magunkat arra, ki áll, mi áll a név mögött. És persze azért is, hogy így újabb és újabb generációknak adjunk apropót arra, hogy megkérdezzék, s megtudják: ki volt Markusovszky Lajos.

Amikor utcát keresztelünk, szobrot állítunk vagy - ahogyan most - emléktáblát avatunk, egy kicsit arra hasonlít a munkánk, amit a lámpagyújtogató csinál Antoine de Saint-Exupéry művében: Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra? Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is" - mondja róla a kis herceg.

Amikor valaki arra érdemesnek a nevére felhívjuk a figyelmet, mi is kivilágítunk egy csillagot. Valamit, amire fel lehet nézni, ami utat mutat, aminek az évek során sem halványul el a fénye, amihez mérhetjük magunkat, ami látszólagos elérhetetlenségével arra biztat, hogy folyamatosan menjünk előre. Megvilágítunk egy csillagot, egy példaképet, ezúttal Markusovszky Lajost, s az ő munkásságát.

Hogy kit emelünk ki, hogy kinek állítunk emléket, az rólunk is elmond valamit. Hogy egy település melyik lakosára emlékszik, hogy egy szakma melyik egykori munkatársára néz fel, hogy egy szövetség, egy klub vagy egy önkormányzat kinek avat emléktáblát, az magáról a közösségről árul el valamit. Valahogy úgy, mint az, hogy kinek a fényképét tartjuk az íróasztalunkon, hogy milyen szimbólumokat válogatunk a településünk címerébe, vagy hogy kinek a gondolatát választjuk ars poeticánkul. Arról árulkodik, hogy mi fontos, ki fontos számunkra.

Egy emléktábla épp ezért szimbólum, ami érzéseket, hangulatokat, egész gondolatsorokat tud felidézni - akkor is, amikor az amire, akire utal, már nincs jelen. S hogy miért fontos, hogy szimbólumokat állítsunk, hogy a csillagokat kivilágítsuk? Azt hiszem azért, amit az említett mű főszereplője, a kis herceg is megsejtett: a csillagokat azért kell kivilágítani, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.

Bízom benne, hogy Markusovszky Lajos életében, munkásságában és eredményeiben 120 évvel a halála után is sokan találnak rá a maguk vezérlő csillagára."