„Nagyatyám és atyám örökségeként már a bölcsőmbe hoztam magammal a madárvilág iránt való érdeklődést, de az anyaföld és nemzetem iránt való szeretetet is” – írta magáról Chernel István. Abba a bizonyos kőszegi bölcsőbe tehát 150 évvel ezelőtt érkezett meg az örökségül kapott madár- és hazaszeretet a hazai madártan egyik leendő legkiemelkedőbb alakjával együtt. Ez az évforduló szolgál a mai emlékülésünk aprójául, de természetesen nemcsak a születés jubileumát ünnepeljük ma, hanem mindazt a munkát, művet, eredményt is, amit élete 57 éve során elvégzett, megalkotott, elért a neves ornitológus, kitűnő író, sokoldalú természettudós Chernel István.

Sajnálatosan rövid élet jutott osztályrészéül a Madártani Intézet második vezetőjének, ebben a titulusában például mindössze 6 éven át szolgálhatta a tudományt és a közművelődést. Még sincs hiányérzetünk, amikor végigtekintünk pályáján. Ezért választotta a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya a mai emlékülés mottójául: „Lélekkel teljesített hivatás”. Hiszen valóban lélekkel betöltött és valóban beteljesített hivatásról beszélhetünk Chernel István életműve esetében.

Teljesnek érezzük pályafutását, talán azért, mert az idővel versenyt futva már gyermekként elkezdte írni madártani naplóját, s 15 éves korára nyomtatásban is megjelentek első madártani vonatkozású írásai. Teljesnek érezzük, hiszen ő írta meg az első magyar ornitológiatörténetet, ahogyan a máig legnagyobb magyar ornitológiai szakkönyvet is. Teljesnek érezzük, mert Berlinig, Londonig, Párizsig vitte a magyar madártan hírét a nemzetközi szakmai kongresszusokra. De leginkább azért érezzük teljesnek életművét, mert művei, gondolatai, szakmai eredményei mellé itt hagyta örökül számunkra azt a szeretet, érdeklődést, elhivatottságot és kutatásvágyat is, ami saját bevallása szerint veleszületett, s pályája során egyre csak nőtt.

A mai konferencia megszólalói ezt a teljességet kívánják megmutatni tartalmas és érdekes előadásaikban, és ezt az inspirációt, lelkesedést igyekeznek tovább éltetni Chernel István szellemének megidézésével. Kívánom, hogy törekvésük sikeres legyen, s hatására mind többen forduljanak őszinte érdeklődéssel természeti gazdagságunk megismerése és megőrzése felé, amire ma nagyobb szükség van, mint valaha. S akkor úgy lesz, ahogyan emlékülésünk főszereplője remélte, mikor azt írta: „Talán nem egészen hiába gázoltam annyit a mocsarat, jártam az erdőt, mezőt, másztam a hegyeket… és nem volt hiába való az íróasztal mellett töltött hosszú időszak sem.”