2024. március 28. csütörtök
|
Emlékezés a doni áttörés 72. évfordulóján
Emléktábla-avatással, katonai tiszteletadással, ünnepélyes műsorral és a szentmisével emlékeztek meg kedden Szombathelyen a doni áttörés 72. évfordulójáról. Az ünnepségen köszöntőt mondott Dr. Kövér István, a Recski Szövetség Nyugat-Dunántúli Szervezetének elnöke, homíliát mondott és szentmisét celebrált Dr. Veres András megyéspüspök. V. Németh Zsolt államtitkár, a térség országgyűlési képviselője pedig emlékbeszéddel tisztelgett a hősi halottak és a túlélők előtt:
"Orvos nem nagyon volt, de nem is kellett. Akit megtalált a szilánk, annak a sebe félóra múlva befagyott, aztán ő is... szép csendben - visszhangzik bennem tovább a dél-alföldi tizedes visszaemlékezésének egyik legfájdalmasabb sora.
Amikor újra és újra elolvastam, egy pillanatra felmerült bennem: milyen nyugalmas és vigasztaló lenne, ha a sérült katonák sebeihez hasonlóan, egyszerre csak megfagynának a fájdalmas emlékeink is, amelyek a doni áttöréshez kötődnek. Ha nem lüktetnének tovább a túlélők, a hozzátartozók, az utódok és az együtt érző honfitársak emlékezetében. Ha szép csendben elhalványulnának a mementóként álló sírkövek és emlékművek, elmosódnának a tragikus számok és megfakulnának a személyes történetek.
Sok olyan fejezete van a magyar történelemnek, amelyet fájdalmas felidézni, ilyen az is, ami 1943 januárjában a Don-kanyarnál történt meg. De nemcsak örömeinkben és reményeinkben vagyunk egyek, hanem fájdalmainkban és emlékeinkben is. Nem szabad kitépni a történelemkönyvek lapjait, és nem szabad kitörölni a fájó emlékeket.
72 éve zajlott a magyar történelem legnagyobb véráldozattal járó ütközete a Don folyónál, ahol a 2. Magyar Hadsereg 1943 januárjában 208 kilométeres, mélység nélkül kiépített arcvonalat védett kilenc hadosztállyal. A máig egymásnak ellentmondó adatok 93 és 141 ezer fő közé teszik elszenvedett veszteségeinket.
Mínusz 30-35 fokos hideggel és a sokszoros túlerőben támadó Vörös Hadsereggel kellett szembenéznie katonáinknak elégtelen fegyverzettel és felszereléssel, hiányos öltözékben. Olyan távol szeretteiktől, amilyen távol a magyar határoktól még soha nem harcolt a katonaságunk történelmünk folyamán.
Míg az új, nehezen védhető frontvonal mögött a magyarok szállítási gondokkal és a szokatlan hideggel küszködtek, addig a szovjet csapatok hatalmas erőket sorakoztattak fel az 1943. januárban meginduló támadásokhoz. Amikor a fronton keletkezett résen elkezdtek beözönleni a szovjet csapatok, hiába kértük, a német hadvezetés nem adott engedélyt a visszavonulásra.
A szovjet haderő első támadását visszaverték a magyarok, de a frontvonal több pontján bevetett tankokkal szemben a nehézfegyverekkel szinte alig rendelkező katonáink védtelenek voltunk. Január 15-ére a 7. és a 12. könnyű hadosztály szinte teljesen megsemmisült vagy fogságba esett, és a többi hadosztály is jelentős veszteségeket könyvelt el. A maradék haderő visszavonására január 16-17-én adtak ki parancsot, addigra a frontvonalak összeomlottak. A szovjet csapatok vadászgépei kíméletlenül géppuskáztak végig többször a menekülő csoportok között.
Aki megmenekült, az is fegyvertelenül, sebesülten, fagysérülten. Sokan több száz kilométert gyalogoltak. Elveszett mintegy 100-120 ezer ember, az elesettek és fogságba esettek számát megállapítani nem lehet.
A tragédiát adatok, dokumentumok, tudósítások, képek személyes visszaemlékezések őrzik. Ma sem könnyű elővenni őket, de kötelességünk. A felidézéssel, az emlékezéssel és a megőrzéssel tartozunk a Don-kanyar hősi hallottainak, a sebesülteknek, a megtört túlélőknek, a fiakat, apákat, férjeket, testvéreket vesztőknek. De tartozunk vele magunknak, közösségünknek, nemzetünknek is. És nem utolsó sorban tartozunk vele az utódainknak is, akik emlékeink birtokában és veszteségeinkből okulva talán egy szebb, békésebb és boldogabb jövőt építhetnek.
A békés, boldog holnap ígérete megillette volna a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg Donnál állomásozó katonáit is, ahogy megillet minden a teremtett világon élő embert. Nekik mégsem teljesültek ennél sokkal szerényebb vágyaik sem: nem kaptak elegendő élelmiszert, meleg ruhát, lőszert, nem kaptak megfelelő ellátást, védelmet, segítséget. És ami hasonlóképpen tragikus: nem kapták meg sokáig a nekik kijáró emlékezést, tiszteladást sem.
Ma, 72 év távlatából fájó a tehetetlenség: nem nyújthatjuk oda kötszert a sebesültnek, nem törhetünk kenyeret az éhezőnek, nem burkolhatjuk takaróba a fagyhaláltól rettegőt. Nem adhatjuk meg a végtisztességet minden honvédnek, akinek a harcban, a menekülésben vagy a fogságban nyoma veszett. Nem adhatjuk vissza az itthon maradóknak a harctéren elesett szeretteiket.
Csekély, amit adhatunk. Egy főhajtás, egy emléktábla, néhány perc csönd, a felvont lobogó, a himnusz eléneklése. A történelmi adatok összegyűjtése és hiteles megőrzése, a személyes történetek továbbmesélése. Ez a legtöbb, amit adhatunk - de ugyanakkor ez az erkölcsi minimum is - mert ők, akik odavesztek, ők, akik megsebesültek, ők, akik túléltek, mind a honfitársaink.
Honfitársunk az a katona, aki a napi kenyéradagját dobta le a harcmezőre robogó vonatról az éhező lengyel kisgyerekeknek. Aki kezét szorítva nézte végig, ahogyan bajtársa elvérzik egy lőtt sebből. Akit a sebláz, éhezés és fázás után szinte már megváltásként ért a géppuska-tűz. Aki hazafelé gyalogolva egy koszos csajkába fejt tejet a túléléshez az út mentén kóborló tehéntől. Aki hazatérve zokogva ölelte magához a templomban épp érte imádkozó családját.
Honfitársaink ők: nemcsak múltunknak és történelmünknek részei, de nemzetünknek is. Nemcsak azzal tisztelgünk előttük, hogy egyenes derékkal és emelt fővel énekeljük el himnuszunkat, hogy csendben emlékezve tesszük le virágokat és a mécseseket. Akkor is előttük tisztelgünk, amikor megbecsüljük a meleg otthonunkat és az asztalunkra kerülő ételt, amikor munkával és értékteremtéssel töltjük meg békés hétköznapjainkat, amikor szeretettel és törődéssel fordulunk családunk és barátaink felé. Amikor életünk küzdelmei és örömei közepette nem feledkezünk meg azokról, akiknek nehéz időkben, áldatlan korban kellett helytállniuk.
Ha mindig emlékezünk, talán sosem fagynak meg a fájdalmas emlékek. De nem fagy el bennünk az együttérzés, az összefogás, a megértés, a békevágy és a tisztelet sem - a doni áttörés áldozatainak és túlélőinek igaz öröksége."