PROGRAMNAPTÁR
2020. augusztus 14. péntek
HKSzCsPSzV
         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31


FACEBOOK

A pankaszi cigányzene története

2014. február 24. 10:00:00  nyomtatási kép

A pankaszi cigányzene történetéről írt könyvet Kánya László cigányzenész. A kötetről pénteken V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár beszélt a zsúfolásig megtelt pankaszi kultúrházban, a muzsikaszóval kísért könyvbemutatón:

 

 

"Kosztolányi Dezső írja: Nekünk a cigányzene realitás, nem cifra és cukros holmi. Kicsit kosztunk is és a mákonyunk is. Hol hallottuk először? Nem emlékszünk rá. Mert a magyar vidéken az a szokás, hogy már a bölcsős kisdedet is eltolják a lakodalmakra, (?) a bölcsőt odaállítják a cimbalom mellé. Kánya László - A pankaszi cigányzene története című könyve tanúskodik róla, hogy magyar szerves része volt az életnek -  az örömnek, a bánatnak, az ünnepnek és a búcsúzásnak - a cigánymuzsika. De vajon mióta éltetője, bódítója és vigasztalója - Kosztolányi szavaival kosztja és mákonya - a magyar embernek a cigányzene?

 

Amióta csak megérkeztek az első romák Magyarországra. Alighogy letelepedtek, máris a legrangosabb helyeken muzsikáltak: még Beatrice királyné és az esztergomi érsek udvarában is. Onnantól pedig mindig szólt a cigányzene a magyar történelem eseményei alatt. A Rákóczi-szabadságharc felkelőit cigányzenekarok lelkesítették, sőt segítettek a hadi kommunikációban is. A 18. század derekán Czinka Panna zenekara már a ma ismert felállásban két hegedűssel, bőgőssel és cimbalmossal muzsikált. A reformkorban szívesen látták a zenészeket az arisztokrata udvarokban és a kisnemesi kúriákban csakúgy, mint a kávéházakban, vendéglőkben. Az 1848-49-es szabadságharcban a századok többségének cigányzenekara volt, s a cigányzenészek hagyományos viselete ma is őrzi a honvéd egyenruha vonásait. A kiegyezés után pedig messzire vitték a zenekarok a magyarországi cigányzene hírét: eljutottak a walesi herceg és az orosz cár udvarába is.

 

 

Hogy a mai napig felváltva hívjuk ezt a muzsikát cigányzenének és magyar nótának, jól mutatja, hogyan kötődik kétfelé, hogyan kapcsol össze két kultúrát. A költő Ady Endre estéihez mindig hozzátartozott a cigányzene, Jókai műveiben is sokszor szólalt meg, és Krúdynak se a temetésén játszott először cigányzenekar. De manapság sem csak a Váci utca turistacsalogató éttermeiben van helye a hegedűnek, a cimbalomnak és a bőgőnek. Az idegen fülnek csak virtuóz játék, a külföldi világutazó csak aranyos, gyöngyös kolibrikat vél hallani a vonó alatt, és a fülemülét keresi a húrok között.  De nekünk ennél többet és mélyebbet jelentenek a dalok.

 

Ahogy Kosztolányi rámutatott: A hegedű beszél? Beszélgetnek vele a hallgatók is, nagyon fontos dolgokról. A húrok közül pedig nemcsak a fülemüle szól, de a falvaink nehézségei, örömei, bánatai is. Beszélgetésre invitál Kánya László őszinte, személyes könyve is. Soraiból élettörténetek, sorsok rajzolódnak ki; megismerhetjük belőle azokat, akik generációk óta a hangszerek mögött álltak. Mesél azokról, akik egy téglagyári, fűrésztelepi munkás nap után is elővették a hangszerüket, akik egy-egy hétvégi zenélésből pihenés nélkül indultak másnap dolgozni. Képeket mutat a prímásokról, akiknek a becenevét is mindenki ismerte a faluban, és beavat a vonószőrözés titkaiba. Megtudhatjuk tőle, mit húztak a cigányok, ha halottat kísértek; de azt is, hogy mivel szórakoztatták a csonkacsütörtöki Cigánybál vendégeit.

 

 

Ebből a könyvből a hegedű mesél; régi, mindannyiunk számára ismerősen hangzó nóták beszélnek; zenészdinasztiák jutnak szóhoz; egy közösség és egy kultúra mondja el általa a történetét. Bízom benne, hogy sokan elegyednek vele párbeszédbe, hogy figyelmükkel, szavaikkal még sokáig életben tartsák hagyományainknak e fontos szeletét."