PROGRAMNAPTÁR
2020. augusztus 3. hétfő
HKSzCsPSzV
         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31


FACEBOOK

Rábafüzes 90 éve Magyarországon

2013. december 09. 10:00:00  nyomtatási kép

A szentgotthárd-rábafüzesi Német Nemzetiségi Önkormányzat szombaton ünnepelte, hogy Rábafüzes 1923-ban,2 év után, újra visszakerült Magyarországhoz. Az ünnepségen megemlékeztek a málenkij robotról is. A két történelmi eseménynek egy-egy emléktábla őrzi az emlékét, melyeket V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár, a térség országgyűlési képviselője leplezett le:

"Wass Albert azt írja: Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. A rábafüzesi német közösség itt van otthon, mert itt van a múltja, itt vannak a történetei, az emlékei, mert ezzel az országgal érez sorsközösséget - és mert ide tértek haza 90 évvel ezelőtt. Itt volt az otthona sokaknak azok közül is, akiket a málenkij robotra hurcoltak el. Számukra a hazatérés nem egy egyszerű, ismerős hétköznapi esemény. Annál sokkal több.

Akinek még sosem kellett kényszerből elhagynia az otthonát, szülőföldjét; aki mindig csak kíváncsiságból, kalandvágyból, saját szabad döntéséből indult útnak, annak talán sosem lesz a hazaérkezés olyan fontos és emlékezetes, mint azoknak, akiket egy politikai tollvonással szakítottak le országukról vagy azoknak, akiket váratlanul és magyarázat nélkül cibáltak el szülőföldjükről.

Az otthon elhagyása és a hazatérés pillanata nem olyan dolog, amit egykönnyen elfelejt az ember. Még akkor sem, ha nem személyesen vele, hanem elődeivel, közösségével, településével történik meg. Ahogy a meghívó is hirdeti: ?még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből? Mégis fontos a közös, emelkedett emlékezés ünnepi gesztusa, ahogyan fontosak a tárgyi jelképek, az emléktáblák is. Azért, mert az otthontól való elszakadásra együtt kell emlékezni és emlékeztetni, a hazatérésre pedig együtt jó emlékezni.

Otthonról elindulni mindig nehéz, mindig fájdalmas. Akkor is, ha önszántunkból indulunk valamilyen szép helyre, szép útra. Akkor is, ha tisztességesen el tudunk búcsúzni. Akkor is, ha szeretteink óvó tekintete kísér az úton, és akkor is, ha pontosan tudjuk, mikor jövünk haza. Amikor azonban egyik percről a másikra úgy találja magát valaki idegen országban, hogy közben egy percre sem hagyta el otthonát, vagy amikor valakit erőszakkal bűnhődni visznek olyasmiért, amit soha el nem követett, akkor az otthon elhagyása valódi trauma.

 A málenkij robotra elhurcoltak és a trianoni döntéssel elcsatoltak sorsában nemcsak az a közös, hogy senki sem kérdezte meg őket arról, akarnak-e menni. Az is azonos a történetükben, hogy fájdalmuk nem csak egyéni fájdalom, tragédiájuk nemcsak személyes tragédia. Egy egész ország érezte át a szenvedésüket, szomorúságokat; egy egész ország örült hazatérésüknek, és egy egész ország gyászolta közülük azokat, akik már nem térhettek haza.

Társaink, barátaink ők mindannyian. És ahogyan az író  mondja, a barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen (?) érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. (?) Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.

Ezzel az érzéssel tértek haza rábafüzesiek Magyarországra 90 évvel ezelőtt, és ez az érzés tartja a lelket mindenkiben, akit otthonától elszakítanak. Erre az érzésre emlékezünk ma."