PROGRAMNAPTÁR
2020. október 26. hétfő
HKSzCsPSzV
     

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31


FACEBOOK

Emlékezés 1956-ra

2013. október 24. 10:00:00  nyomtatási kép

V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár, országgyűlési képviselő idén választókerülete két városának október 23-ai ünnepségén vett részt. Szentgotthárdon 22-én a Hősi Emlékműnél és a színházban, Vasváron az ?56-os emlékműnél és a Nagy Gáspár Kulturális Központban folyt az ünnepség. V. Németh Zsolt az alábbi szavakkal emlékezett az 1956-os forradalom és szabadságharc 57. évfordulóján:

Amikor közeleg az október vége, nap mint nap azt figyeljük, hogyan rövidülnek a nappalok, hogyan lesznek egyre hűvösebbek az esték, nyirkosabbak a reggelek, és színesebbek a falevelek. Akik a négy évszak folyamatos váltakozásában élnek, gondolkodásukban is követik a természet rendjét. A tavasz a reményé, a szerelemé, a várakozásé. A nyár a beteljesülésről, az örömről a boldogságról szól. Ősszel az elmúlás és az új kezdetek felé fordulunk, télen pedig visszahúzódunk otthonunkba, és gondolatainkba merülünk.

Nekünk, magyaroknak azonban a történelmünk is alakítja az élet körforgását, hiszen tavasszal és ősszel nem pörögnek olyan gyorsan a naptári lapok. Márciusban és októberben mi nemcsak a hóvirág kibújását és levélhullást várjuk, de a nemzeti lobogó felvonását is. Március 15-én és október 23-án megáll egy pillanatra az idő kereke.

Itt, Magyarországon talán még a természet is visszatartja ilyenkor a lélegzetét néhány pillanatig. Eközben mi is benntartjuk a levegőt egy percig, hogy azután hálásan figyeljük meg azt, ami nekünk már olyan természetes: hogy tisztán, könnyedén, szabadon lélegezhetünk. Máshogy esik a márciusi és az októberi levegő. Ilyenkor mélyebbről jön a sóhaj, enged a mellkason a hétköznapok szorítása, és helye lesz a tiszteletnek, büszkeségnek.

Ez az 57. ősz az 1956-os forradalom és szabadságharc óta. Fiatal forradalom, ahogyan fiatal a demokrácia is, mely tiszteleg az emléke előtt. Az ember saját kis belső forradalmait, fiatalkora lázadásait, felnőtt kora nagy eseményeit, csak bizonyos távlatból látja át, és érti meg. Leginkább az időskor csöndjéből és nyugalmából visszanézve kristályosodik ki, mi miért történt, minek mi volt az értéke, mi mit hozott az életünkbe. Nincs ez másként egy nemzet életével sem.

1956 még nem egészen történelem, még nem egészen múlt. Még fájnak a sebek, még nem hűlt ki a harag, még él a gyász, s talán a büszkeség, a tisztelet is személyesebb és őszintébb, mint a régmúlt eseményei felett érzett. Épp ezért október 23-a a legfelzaklatóbb, a legérzékenyebb ünnepünk.

Nem is volt minden ?56 óta eltelt ősz méltó az emlékéhez. Voltak sáros, fekete októberek, amik elfedték, bemocskolták ?56 történetét. Volt sok ködös, szürke, süket október, ami mélyen hallgatott a forradalom jelentőségéről. És volt néhány viharos, esős, szeles őszünk is, ami apránként megtisztította október 23-a emlékét. Ami lemosta a hazugságokat, elfújta a közömbösség porát, és villámaival - eleinte csak egy-egy pillanatra - de megvilágította az igazságot, a történelmet és a hősöket?

"?akik most már jobban ragyognak,

és fényük egyre fényesebb lesz,

ahogy megérti áldozatukat a nemzet?"

Hogy hogyan élte túl az elmúlt évtizedeket ?56 jelentősége? Hogy lehet, hogy nem kopott meg, nem fakult ki? Hogyan tudott megtisztulni és újra felfényleni az emléke? Azt hiszem, sok hétköznapi hős munkájának köszönhetően.

Édesapák, édesanyák, nagymamák és nagypapák ültek le a család fiatalabb tagjai mellé, és meséltek halkan arról, milyen volt az élet ?56 előtt, mit reméltek a forradalmárok abban a világraszóló októberben, mi lett a jussa azoknak, akik felemelték a szavukat, hogyan torolták meg a bátor és igaz tetteket. Tanítók, tanárok adtak bizonyítékot belső tartásukról, hivatástudatukról, amikor mást is elmeséltek, mint ami a tankönyvekben volt, amikor felolvastak egy sokat mondó verset, elénekeltettek egy jelentőségteljes dalt, vagy egész egyszerűen konokul csöndben maradtak, amikor valótlant kellett volna tanítani a gyerekeknek. Írók, költők, véleményformálók mondták ki egymás után, amit könnyebb lett volna elhallgatni.

Mindannyian zászlóvivői, zászlótartói voltak 1956 forradalmának olyan időkben, amikor kétszer is meg kellett gondolni, hol, mikor húzzuk fel a nemzeti lobogót vagy énekeljük el a magyar himnuszt. Úgy gondolom a zászlótartó hűsége, állhatatossága az egyik olyan magyar virtus, ami segített talpon maradni ennek az ezeréves nemzetnek háborúban, békében és békének csúfolt elnyomásban, dicsőségben, ínségben, félelemben és szabadságban.

Zrínyi Miklós már a 17. század közepén megfogalmazta, mi a zászlótartó feladata: "Ha az egyik kezeket meglövik és abban hordozod a zászlót, tehát az másikba veszed, ha ezen is seb vagy lövés esik, az szádba veszed. Ha pedig teljességesen látod az ellenséget, hogy hatalmat veszen tirajtatok és az zászlót tovább meg nem tarthatod és oltalmazhatod, akkor magadat belé takarod és hozzád szorítod és életedet is e mellett veszteni akarod."

Magyarország történelme viharos, nem egyszer kellett szóról szóra értelmezni és beteljesíteni a zászlótartó feladatát. Sokaknak, sokszor kellett látszólag reménytelen küzdelemben kitartani a lobogó mellett, meghalni érte, bízva abban, hogy az áldozat nem hiábavaló. Ezt tették 1956 vértanúi is. Valahányszor felhúzzuk a nemzeti zászlót, emlékeznünk kell rá, hogy az ő áldozatuk árán tehetjük meg most szabadon, nekik köszönhetjük, hogy behegedt rajta az idegen jelkép ejtette seb.

Mindszenty bíboros már 1956 novemberében kimondta: "A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen." Úgy döntött, hogy jogállamban, osztály nélküli társadalomban akar élni "demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján". Nekünk ma már mindez olyan természetes, mint az, hogy télre tavasz, nyárra ősz jön, hogy szabad a szó, a gondolat és az emlékezet, hogy biztonságban és méltósággal élhetjük az életünket. De a könnyedség nem jelenthet könnyelműséget. Amiért ők meghaltak, azzal nekünk tudni kell élni.

A szabadságharcosok áldozatához békeidőben sem könnyű méltónak lenni. A kiharcolt, megörökölt szabadság felelősséget is ró ránk. A zászlót tartani most is nehéz feladat, még ha másféle szelek is tépik, másféle esők is áztatják. Már nem azt és úgy kell mondanunk és tennünk, amit más szerin szabad, hanem azt, ami saját értékrendünk szerint helyes. Felelősséggel tartozunk minden kimondott és kimondatlan szavunkért, minden döntésünkért, tettünkért és mulasztásunkért.

Ezért Eötvös József soraival fordulnék most minden egykori zászlóvivőhöz:

">>Kevés egy élet, egy kar,

E terhet hordani,

De mindnyájunkra bízzad

S meg fogjuk tartani<<.

(?)

Ő látja, s megnyugodva

Csukódik bé szeme;

Hisz zálogát jövőnknek

Jó kézbe tette le!"