PROGRAMNAPTÁR
2024. április 20. szombat
HKSzCsPSzV

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30



péntek
11:00 : Harasztifalu
FACEBOOK

Megkezdődött a rododendronok idénye Jeliben

  nyomtatási kép

Szombaton tartották a Jeli Arborétum idei évadnyitó rendezvényét a kert alapítójának nyughelyénél, a tavaly felújított Ambrózy-Migazzi István sírkertben.  Az arborétum a május-júniusi időszakban a legszínpompásabb, hiszen ekkor virágzik a havas szépe, a rododendron, aminek több mint 300 fajtája található meg a kertben. A koszorúzással egybekötött nyitóünnepségen V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár, a térség országgyűlési képviselője is köszöntőt mondott:

Hamvas Béla írja A virágszedés lélektana című esszéjében: Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. Sajnálsz itt hagyni valamit? A virágokat. Semmi se fáj. Szívemben béke van. De a virágok, a virágok!

Valahogyan így képzelem el azt az augusztus végi napot 1933-ban, amikor gróf Ambrózy-Migazzi Istvánt korai halála elszólította a jeli Arborétum építése-szépítése mellől. Ő maga választotta ki örök nyughelyét, bizonyára békés volt, mikor indulnia kellett, mert tudta, hogy a világ, ahova készül, az itteninél magasabb; s hogy a lélek örökké zöldell. Mégis azt hiszem, az utolsó édes-bús gondolata az lehetett, hogy hiányolni fogja szeretett virágait és örökzöldjeit. Szerencsére az utókor, még ha csak évtizedekkel később is, de meghallotta a virágos gróf utolsó kívánságát, és sírja köré ültette legkedvesebb virágait, amelyeket leginkább sajnált itthagyni.

Hogy miért éppen a virágok? Sokan talán nem értik ezt az erős vonzalmat és ragaszkodást. Hiszen a virágokat nem lehet megenni, mint az epret; nem lehet meginni, mint a szőlő levét; nem tudunk belőle ruhát készíteni, mint a lenből és a gyapotból; és nem melegedhetünk a tüzénél, mint a tölgyfának. De talán épp azért van a virágoknak kitüntetett szerepe a teremtett világ növényei között, mert kizárólag az a funkciójuk, hogy illatozzanak, hogy szépek legyenek, hogy az életünket boldogabbá, örömtelibbé tegyék.

Ott vannak velünk az élet nagy pillanataiban. Virágot adunk édesanyánknak, hogy megköszönjük az életünket, virágot adunk a kedvesünknek, hogy kifejezzük a szerelmünket, virággal sétál be a menyasszony az új élet kapuján, és virágok között megyünk el életünk végén. Beszélnek helyettünk, mikor elakad a szavunk, beszélnek arról, amire nincsenek szavak, és szólnak a nevünkben akkor, amikor nem szabad hangosan kimondani a kívánságainkat. Szótárak sora próbálja a ma emberét eligazítani a virágok szimbolikájában, a virágnyelvben. Mert mindegyik virág többet mondd önmagánál.

Azok is, amelyek Ambrózy gróf sírkertjét védik: a levendula a hódolatot közvetíti, a babérmeggy elhárítja a bajt, a borókáról úgy tartják, véd a rossz erők ellen. A rózsa üzenete már többrétű, ha fehér, az ártatlanságra utal, ha sárga, féltékenységről vall, a rózsaszín gyengéd szeretet közvetít, a vörös a szenvedélyes szerelemről árulkodik. A több száz féle formában és színben pompázó rododendronnal pedig talán bármilyen érzést kifejezhetnénk, ami valaha valakiben megfogant.

Ilyenkor tavasszal ettől a sok szólamtól hangos az arborétum. De ezek a virágok és fák, itt köröttünk, ennél is többet mondanak. A maguk különleges költészetével mesélnek az arborétum vendégeinek az alapító életútjáról és munkásságáról. Így nem merül feledésbe, hogy volt valaki, aki az első virágháború és Trianon tragédiája után is látta még a világban a csodát, és arborétumot telepített. Aki a viszályos 20. században békés együttélésre tanította a kaukázusi, balkáni, amerikai, kanadai, japán és kínai növényeket. Aki egy zűrzavaros, elutasító világban is létrehozta a befogadás terét. És akinek köszönhetően máig tízezrek jönnek el ide májusban-júniusban, hogy egy ideig arra figyeljenek, ami szép a világban.

Azt mondják, Az emberi ítéletnek megfeddő sorsát elkerüli az, aki az egeket mennyei kerteknek; és a kerteket földi egeknek nevezi.   Azt hiszem, Ambrózy-Migazzi István élete erről szólt: a földi kertek földi paradicsommá alakításáról. S valójában nem is ért véget, mert amíg van, aki ámulattal sétál végig a kertjén, tovább él a munkája is."