Berzsenyi Dániel születésének 235. évfordulóját ünnepelték szombaton Egyházashetyén. Ez alkalomból V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár is ellátogatott a költő szülőföldjére, ahol koszorúzással és ünnepi beszéddel tisztelgett Berzsenyi előtt: Ha Berzsenyi látná azt a sok embert, aki rá emlékezve itt összegyűlt, talán szerényen félbeszakítaná köszöntőmet. Figyelmeztetne: "Míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl", felszólítana: "Légy víg (?) élj s örűlj." S én kénytelen volnék vitatkozni vele. Elmondanám neki, hogy amikor rá emlékezünk, épp az időt próbáljuk megállítani és kimerevíteni, amikor őt idézzük, épp élni s örülni tanulunk.

235 éve született a költőóriás, mégis úgy gondolom, még mindig van okunk megkövetni a poétát. Újra és újra van okunk tőle bocsánatot kérni, de van okunk ünnepelni és köszönetet mondani is. És ez így van rendjén. Ez mutatja, hogy Berzsenyi öröksége ma is él, és munkálkodik bennünk.Munkálkodik minden tizenéves tanulóban, aki összecsapja és sarokba vágja a verses kötetet a sok idegen szó láttán, elveszve a Charybdisek, Zephyrek és Erynnisek között. Munkálkodik, mert könnyen lehet, hogy ugyanez a tanuló találva érzi magát egy másik Berzsenyi verssorban, amelyik kimondja helyette egyszerűen és szépen: "Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem."

Berzsenyi tovább dolgozik az olvasó fiatal lelkében. Ott lesz, mikor az átlépi a felnőttkor küszöbét, amikor eléri élete delét, és vele lesz élete végén is. Addigra az olvasó már tudni fogja, kihez kell fordulnia, ha mély és nehéz vagy épp magasztos és örömteli érzések öntik el. Tudni fogja, hogy ha küzdelemről, magányról, megnyugvásról vagy a halálról kell valamit mondania: nincs egyedül. Biztos kézzel üti fel újra a verseskötetet, nem kell már hosszasan keresgélnie, mert a sokat olvasott verseknél nyílik ki a könyv.

Hogy a poéta ezután tovább él-e, már nem is kérdés. Hiszen az olvasó szülőnek olvasó gyermeke lesz, az olvasó nagyszülőknek olvasó unokája. Szerencsés az a gyermek, aki folyton könyvet lát az őt körülvevő felnőttek kezében. Szerencsés, mert úgy indul neki az élet kalandjának, hogy a többiekénél egy kicsit könnyebb a zsákja, egyenesebb az ösvénye. Szerencsés mert, ha üres is a zsebe és a keze, emlékezetében ott az iránytű, ott a fegyver, ott a vigasz.  

A kételkedők most talán azt mondják, hogy túl derűlátóak az elképzeléseim, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, nem ismerik és nem értik az irodalmunkat, s hogy ez már csak egyre rosszabb lesz. Én bizakodó vagyok. Bizakodóvá tesz Egyházashetye, mert jó látni, ahogy ápolják híres szülöttük emlékét, ahogy versekbe csomagolják a költeményeit, ahogy emlékházban őrzik tárgyait.

Ahogy említettem, mindez nem Berzsenyinek fontos, hanem nekünk. A költő, ha itt lenne, talán meglepetten állna az emléktábla, az emlékház, az emlékműsor előtt. Talán most először mi mondanánk neki valamit, ami segít élni: Elmondanánk, hogy az ő gondolatait, az ő lelkét keressük mindenhol. Keze írása nyomán, a róla készült képeken, a Kemenesalja enyhe ívű dombjaiban, a szavalat pillanatnyi csendjében, a verssorok csengésében. Elmondanánk, azért tartjuk az ünnepet, azért gyűlünk össze születésnapján, mert együtt egy kicsit könnyebben találunk rá.