PROGRAMNAPTÁR
2019. október 21. hétfő
HKSzCsPSzV
 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31


FACEBOOK

Nemzeti Ünnep

2010. október 26. 12:20:37  nyomtatási kép

EMLÉKEZÉS AZ 1956-OS FORRADALOMRA ÉS SZABADSÁGHARCRA

V. Németh Zsolt ünnepi beszéde Vasváron október 23-án:

"Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!"

- Így kiált fel zsoltárában Dsida Jenő, mikor a magyar népre gondol.

Hölgyeim és Uraim, kedves emlékező Vasváriak!

Önök nem hangos szóval, nem felkiáltással, hanem csöndes jelenlétükkel hirdetik ma ugyanazt, amit a költő: emlékezzünk. Emlékezzünk 1956-ra, emlékezzünk az ?56-osok bátorságára, hősiességére, összefogására és áldozatkészségére. Emlékezzünk mindarra, amiért harcoltak, mindarra, amit kiharcoltak.

Nem szabad, hogy halványuljanak az emlékeink az idő múlásával. Sőt évről-évre egyre fényesebbre kell csiszolnunk emlékezetünkben a forradalom és a szabadságharc epizódjait és üzenetét. Ebben segít nekünk nemzeti ünnepünk és a természet körforgása. Amikor már csak a borongós-esős időjárás rémlik a tavalyi őszből, akkor újra beköszönt az október csodálatos színeivel, lyukas lobogójával, lángoló jelszavaival, puskaropogásával, áldozataival - és figyelmeztet.

Figyelmeztet, hogy Magyarországon nem volt mindig mindenki számára adott az emberi méltóság, a függetlenség, a létbiztonság és a reményteli jövő. Sokáig elérhetetlen vágy volt a gondolat, a lelkiismeret és a szó szabadsága is.

Hogy mindezek közül mi hiányzott olyan keserűen és égetően?56 hőséinek, hogy azért az életüket adták? A szabadság? Egy olyan fogalom, amire a világ minden nyelvének van szava, amit himnuszok, versek, röplapok és zászlók hordoznak. S amit mégis csak olyankor említünk meg, ha a hiányát érezzük. A félelem, a fenyegetettség, az igazságtalanság, az elnyomás bírja szóra az embereket. A szabadság csöndben van, szinte észrevétlen. Vass Albert szerint

"? az ember nem veszi észre azt, hogy tiszta, napsütötte levegőt szív be tüdejébe. Csak amikor koromba és porba kerül, csak akkor emlékszik vissza arra, hogy valamikor más volt a levegő. Éppen így nem veszi észre az ember a szabadságot sem, amikor benne él."                                                                                                                               Azt kívánom, hogy gyermekeink és unokáink számára legyen mindig ilyen magától értetődő a szabadság. Azt kívánom, hogy úgy gondolkozhassanak, érezhessenek és szólhassanak, ahogy a szívük diktálja, s hogy ez legyen számukra olyan természetes, mint a virágnak, hogy kinyit; a levélnek, hogy lehull; a madárnak, hogy repül.

De azért azt is szeretném, ha nem felejtenék el ők sem, hogy

"Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják.

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak s élni mernek érte."

 Nekünk, szülőknek, nagyszülőknek és a tanítóknak, tanároknak kell segíteni az emlékezést. Kézbe adni egy könyvet, egy megsárgult fényképet, elmesélni egy régi történetet. Hinni abban, hogy az a kisiskolás lány vagy az a kamasz fiú fogékony a múltunkra, és ahogy telnek az évek, majd értékrenddé szilárdul benne az, ami most talán még csak lecke, házi feladat. Erre példaként, hadd idézzem egy erdélyi magyar író[visszaemlékezését, aki 1956-ban még alig 10 éves volt:

"?egyik délutánon a tanító néni helyett János bácsi iskolaigazgató jött be osztályunkba, (?)közölte, nem kíván se számtan-, se román-, se szépírásórát tartani. Ezzel szemben váratlanul szavalni kezdett.

Halkan, intimen indította, ahogyan az alkony lopózik az osztályterembe. Aztán erősödni kezdett a hangja, mint aki haragszik, mint aki tehetetlen. A végén már villámlott, dübörgött, mint nehéz időkor az ég. És folyt a könnye.

Mi, kilenc-tízéves nebulók a döbbenettől lenyűgözötten, tátott szájjal hallgattuk őt. János bácsi sírva-zokogva szavalásának miértjét, titkát, miként pontos időpontját is csak huszonévesen sikerült megfejtenem.

Ötvenhat novemberében vagyunk: a Gellérthegy lábánál felizzott tűz hamvaiba fojtva, szökik a magyar, amerre lát. Az akkor hallott versek - A gólyához, A madár fiaihoz - pedig a Tompa Mihályéi."

 

Kedves Emlékezők!

Tudjuk, érezzük, hogy a szabadság alanyi jogon járna mindig mindenkinek, de történelmi emlékezetünk figyelmeztet, hogy nem kapjuk ajándékba. Sokan mondták: egy nép csak akkor legyen szabad, ha már élni is tud a szabadságával. Olyan ez, mintha a gyereknek azt mondanánk: Csak akkor menj vízbe, ha már tudsz úszni!

Igen, még tanuljuk a szabadságot ma is, még nem olyan régen a miénk, hogy mindig tudjunk vele élni, s hogy ne akarjunk vele néha visszaélni. Október 23-a viszont segít abban, hogy méltóbban, illőbben bánjuk a szabadsággal. Azzal segít, hogy figyelmeztet: ami most természetes, azért 1956 hősei a vérüket adták.

Albert Camus azt mondta:

"A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét."

 Óvnunk kell minden kiontott csepp vér emlékét is, nem szabad, hagynunk, hogy ?56 vérfolyama megalvadjon az emlékezetünkben. Ahogyan a költő, Wass Albert mondja: ma is konok hűséggel kell hordoznunk a láthatatlan lobogót.

Ez a lobogó keresztünk, támaszunk és csillagunk is egyben.

Keresztünk, amit a vállunkra kell vennünk, mert nehéz örökség, amit október 23-a hagyott ránk. Nehéz méltónak lenni ennyi áldozatra. Vas Istvánt idézve:

"Házunk körül virágzó sírkeresztek,

Szívünkben sok friss halott."

 Fel kell nőnünk halottaink áldozatához. A lobogó azt a feladatot rója ki ránk, hogy legyünk hűek ?56 emlékéhez, hogy védjük meg, és használjuk nemes célokra a készen kapott szabadságot.

Ugyanakkor a támaszunk is ez a lobogó. Tartást ad, nemzeti öntudatot, büszkeséget. A részünké vált, egyenesebb lett tőle a magyar ember gerince. Erről ír Faludy György is:

"ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem..."

 Végül, vezérlőcsillagunk is az ?56-os lobogó. Utat mutat, és megvilágítja azokat az értékeket, amik mentén továbbépíthetjük a jövőt.

Kapaszkodjunk hát bele ?56 emlékébe, merítsünk belőle erőt, mint az az idős, magányos gondnok, aki a forradalom idején egy ölre való friss újsággal tért haza. Októberben még biztató, éltető volt olvasni ezeket a lapokat, novemberben viszont már megijedt a bácsi, mi lesz, ha megtalálják nála. Eltenni nem merte, elégetni nem akarta. Elásta hát a kert végébe. Ahogy teltek-múltak az évek, azt vette észre, hogy szeret a kertnek azon a részén üldögélni, mintha melegebb lett volna ott a föld. Idővel mindig ide menekült az őt körülvevő hazugságból, üldögélt az eltemetett igazság felett, hagyta, hogy átmelegítse, és mesélt.

Hölgyeim és Uraim!

Meséljük mi is tovább a forradalom és szabadságharc történet, őrizzük meg az utókornak, hogy őket is melegítse, őket is biztassa. Mert 1956 állíthat elénk feladatot, nyújthat támaszt és mutathat utat. Segíthet az emlékezésben a lyukas lobogó, a költők szava, egy korabeli rádiófelvétel vagy egy szobor? de október 23-a emléke csak akkor lesz élő, ha mi, az örökösei napról napra megtöltjük tartalommal. Ha hőseinkhez méltó életet élünk, ha történetüket, eszméiket tovább adjuk gyermekeinknek és unokáinak.

Köszönöm, hogy így tesznek, köszönöm, hogy eljöttek ma. Holnap és holnapután pedig tegyünk együtt azért, hogy emlékezetünk ne csak egynapos virrasztás, de - a költő szavaival - "örökizzású eszme-pirkadás" legyen.