PROGRAMNAPTÁR
2019. szeptember 19. csütörtök
HKSzCsPSzV
           

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30


FACEBOOK

Kettétört életek és az emberi méltóság megtiprása

2010. június 23. 12:34:34  nyomtatási kép

Amikor jöttek értünk, a nagyapám éppen halva feküdt... de menni kellett. Befektettük a holtat a koporsóba, és ki kellett tennünk a pajtába, ott kellett hagynunk. Nem is tudjuk, ki temette el... Éjszaka törtek ránk az ávósok és két rendőr... A Hortobágyon vittek minket. Kicsit megnyugodtunk, hogy mégse Szibéria... - Emlékezés a Kitelepítettek Emléknapján.

Galambröptetéssel emelték szimbolikussá a szombaton Bajánsenyén, ahol a meghurcolt családok tagjai mondták el történetüket. Kondorfán az Őrségi Kitelepítéseket Kutató Egyesület kiállítóhelyet nyitott, melyet múzeummá akar fejleszteni a későbbiekben.

A kitelepítettek életének kettétörését jelképezi a két darabból álló fekete márványtábla Bajánsenyén, két éve állították a Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza, Kotormány falurészekből 1950-51-ben elhurcolt, hortobányi munkatáborokba kényszerített személyek szabadulásának 55. évfordulóján. Az emlékmű mögötti, hatalmas fák övezte parkban szombaton a kitelepítések megkezdésének 60. évfordulója alkalmából rendeztek ünnepet.

- Tizenöt éves voltam, amikor elvittek a szüleimmel együtt Tiszaszentimrére 1952. május 28-án Kerkáskápolnáról. A harmadik transzporttal mentünk - meséli a 74 éves Bona József, aki mellé véletlenül leülünk. Akárki mellé ülnénk, itt a közönség minden tagja érintett: egykori kitelepített vagy családtag.

- Három helyre vitték az embereket: Tiszaszentimrére, Tedejpusztára vagy Kónya-tanyára. Amikor éjjel fél egykor jöttek értünk, a nagyapám éppen halva feküdt. Virrasztottunk fölötte, akkor még szokás volt. Össze kellett szedni a holminkat, és menni kellett. Befektettük a holtat a koporsóba, és ki kellett tennünk a pajtába, ott kellett hagynunk. Nem is tudjuk, ki temette el. De megvan a sírja. 1956-ban jöttünk vissza, Nagy Imre beszéde után. Először Vépre mehettünk, ott dolgoztunk a célgazdaságba, mert nem engedtek be bennünket a határsávba, ami Nagyrákosnál volt. Négy évet töltöttünk Vépen, aztán hazajöhettünk. Furcsa világ volt. Mikor visszajöttünk, apámat választották téesz-elnöknek. A házunk még meg volt, de idegenek laktak benne. 25 éves korom óta lakom Bajánsenyén, ide nősültem. A feleségem is kitelepített volt, őt a családjával Hajdúnánásra vitték?

Koszorúval a kezében érkezik az ünnepségre a 81 éves Schek Ferenc, őt innen Bajánsenyéről hurcolták el a szüleivel és a nagyapjával együtt a hortobágyi Kónya-tanyára. Könnyek gyűlnek az idős ember szemében, ahogy visszaemlékezik.

- 1950. június 23-án éjszaka törtek ránk az ávósok és két rendőr. Három mázsát lehetett pakolni. Vonattal vittek minket, éjjel fél kettőkor indult a szerelvény. 20-21 éves voltam. Azt gondoltuk, hogy Szibériába visznek minket. De Hortobágyon nyílt pályán megállt a vonat, és kivagoníroztak minket. Kicsit megnyugodtunk, hogy mégse Szibéria. Lovas kocsikkal vitték a táborba a holminkat. A zöld barakkban lakhattak, akiknek kisbabájuk volt, vagy idős szüleik. A többiek egy nádtetős pajtában voltak elszállásolva őszig. Utána egy nádtetős birkahodályba tettek bennünket. A két vége nyitott volt, egyiken bement a traktor, a másikon kijött, ennyi volt a kitrágyázás, mehettünk bele lakni. Az első karácsonyt is ott töltöttük. A tisztálkodás hideg vízben volt. A második évben kezdtek vályogházat építeni, és hoztak még egy zöld barakkot. 40 hónapot töltöttünk ott.

Megkezdődik az ünnepség, a kitelepítetteket szólítják, akik a hortobágyi 12 zárt tábort jelképező galambot fognak a kezükben, megszólal a Himnusz, aztán elengedik a madarakat - idomítottan Tiszafüredre mennek, ahol e napon szintén ünnep van. Az első alkalommal ünnepel együtt a két település.

- Igyekszünk, hogy a fiatalok is megismerjék a település fájdalmas történelmi múltját, még akkor is, ha ez a történelem sötét, emberi méltóságot tipró időszakát idézi - mondta Györke Gyula, Bajánsenye polgármestere az ünnepségen, amire a kényszermunkatáborok térségéből is jöttek vendégek. Jelenlétük az együttérzést jelzi.

- Nem csodálkozhatunk, ha az itteniek negatív érzelmeket táplálnak a Hortobágy iránt, minden okuk meg van - lépett a közönség elé Pintér Erika, Tiszafüred polgármestere, aki elmondta: fontosnak tartják, hogy fiataljaik megismerjék ezt a sötét korszakot, ezért tananyaggá fejlesztik ezt a történelmi részt, és érettségi tétel lesz náluk mindaz, ami az ötvenes években történt. Nagy taps fogadta a polgármester asszony e bejelentését. Pintér Erika hozzátette: Vigyék tovább a hírt: mindenkit szeretettel várunk, akit nem kényszerrel hoznak, jöjjenek el önként, minden évben ünnepséget tartunk.

- Az ünnep nem állhat csak a sebek feltépéséből, kell a megnyugvás és a kiengesztelődés - fogalmazott V. Németh Zsolt országgyűlési képviselő, a Nemzeti Fórum Vas megyei elnöke. - Időben 60 évet, két generációt szeretnénk áthidalni. Térben az otthon és a kényszerlakhely között szeretnénk hidat építeni. Mert "a rosszul elrendezett múlt visszajár, sőt el se megy, rátelepszik a jelenre". Mondják el szenvedéseiket, érzéseiket, hogy a harmadik generáció is megértse, a gyerekek - hiszen: ami történt, a nagyapával történt. A szimbolikus légi hídon madarak repülnek. Kiváló a tájékozódási képességük, az ösztönük, a kitartásuk. A legrövidebb idő alatt haza akarnak jutni.

Az ünnepségen ökumenikus imádság hangzott el, Wass Albert versei Végh Sándor előadásában, Kisfaludi Karola énekelt, és Csongovainé Zsákai Piroska, egykori kitelepített elmondta Batári Gábor Irgalom című versét. Majd Balogh János mesélte személyes történetét:

- Tizenhárom éves voltam. Apám jómódú paraszt. Piszkos kuláknak minősítették. Ezért telepítettek ki minket Tedejre. 1950-ben még a Gyenese-családnak odavittem a zsák krumplit, mikor vitték őket. Nem gondoltam, hogy egy év múlva mi is ugyanebbe a helyzetbe kerülünk. Éjjel fél egy-egy között zajlott a pakolás. Egy parancsnok jött és hat-hét személy szuronnyal. Ki tudja, honnan hozták őket. Talán az Alföldről. A razzia el volt rendelve. Erőszak volt. Ha egy családot álmából fölzavarnak, mit tud tenni. El fogom vinni apám csizmáját a múzeumba, ami Kondorfán nyílik. Mert azon az éjjelen, amikor pakoltunk, elveszett a fél csizma. De a másik máig megvan.

Kondorfán az Őrségi Kitelepítéseket Kutató Egyesület szervezi az ünnepséget. Az Alvégen, a templom mellett, a régi óvoda épületében emlékhelyet avatnak, amelyet majd múzeummá szeretnének fejleszteni.

- Minden olyan szellemi és tárgyi emlékeket gyűjtünk, ami a kitelepítéssel kapcsolatba hozható - mondja Róka Zsuzsa, az egyesület elnöke. - A kitelepítések máig tartó hatását akarjuk dokumentálni. 400-400 írott és képi dokumentumunk van jelenleg. Módszeresen kutatunk tovább. Van köztünk levéltáros, történész, könyvtáros, és az őrség népe. Társadalmat kutatni, önmagunkról gondolkodni mindannyian tudunk. Igyekszünk igényesen gondolkodni mindarról, amiről korábban beszélni sem lehetett.

Balázs László polgármester megemlékezésében kiemeli: az internálás, deportálás szavak jobban illenének arra, amit most kitelepítésnek mondunk.

- Az áldozatok főleg a déli és nyugati országrészek lakói. Ami történt a jómódú parasztok likvidálása volt. 2500 családot deportáltak szervezetten, titkos akciók keretében a Hortobágyra, a sztálini magyar Szibériába. Az első hullám 1950. június 22-ről 23-ra virradóan a déli határ menti falvakat sújtotta. Előzetes listák alapján törtek rá a családokra, élesre töltött fegyverekkel. Szekérrel mentek a vasútra, ahol marhavagonok várták az embereket. Juh-hodály, marha-istálló volt a szálláshelyük Hortobágyon. Naponta kihajtották őket a földekre dolgozni, a kiskorúakat is. Elvették a személyes irataikat, őrizet alatt, a külvilágtól elzárva éltek. A csomag, levél különleges kedvezménynek számított. Hatvan év elteltével azokra emlékezünk, akiknek ketté tört az élete.

A galambok szabadon szállnak

- A bajánsenyei tizenkét  fehér galamb elengedése a hortobágyi gulág 12 munkatáborából való szabadulást jelképezte.

- Ezen kívül útnak indítottak még több szürke postagalambot is - a kitelepítettek szabadságvágyának szimbolizálására. A galambok ugyanazt az utat teszik meg mint a marhavagonba zsúfolt emberek.

- A Tiszató Galambversenyen a 2500 galamb a kitelepített családok számát jelképezi.

- Az Őrség és a Tiszántúl összekapcsolása a galambok röptével nemcsak a szabadságot, de a megbocsátást, elengedést, megtisztulást is jelképezi.

- Ószövetségi példa: Noé kibocsátott egy galambot, az pedig egy olajággal a csőrében tért vissza: elapadt a víz, béke van Isten és ember között, lehetséges az újjászületés, a visszatérés a megtisztult a Földre.

Az Őrségből kitelepítettek emlékhelyét hozták létre Kondorfán

Az Őrség tizenhárom településéről mintegy félezer családot hurcoltak el 1950 és 1953 között a Hortobágyra, az ő sorsukat, és annak a határvidékre, közösségére és fejlődésére gyakorolt hatásait igyekszik feltárni és bemutatni az Őrségi Kitelepítéseket Kutató Egyesület - mondta Róka Zsuzsa, a 2009-ben alapított civil szerveződés elnöke az egykori kondorfai óvodában létrehozott Őrségi Kitelepítések Gyűjtemény és Emlékhely avatásán.

A falakon korabeli fényképek, dokumentumok és újságcikkek másolatai, valamint tárgyi emlékek láthatók,  köztük a bírósági ítélet nélkül elhurcoltak visszaemlékezései is olvashatók. Eddig mintegy négyszáz fénykép és ugyanennyi dokumentum gyűlt össze, ennek kisebb részét állították ki egyelőre.

Az avatáson, amelyen száznál is többen vettek részt, Balázs László polgármester felidézte, hogy a kitelepítések kezdetén, 1950-ben Nyugat-Európában javában tartott az újjáépítés, míg keleten a kommunista hatalom a diktatúrát építette ki. A hatvan évvel ezelőtti internálással, deportálással a paraszti, városi középosztály likvidálása, a társadalom megfélemlítése volt a Rákosi-rendszer célja - mondta.

A déli és nyugati határvidékről 1950. június 23-tól kezdődően több mint 2500 családot deportáltak a Hortobágyra, ahol mintegy tízezer ember szenvedett tizenkét kényszermunka-táborban. Három év alatt több hullámban hurcolták el a családokat a rendőri hatalom titkos akciója keretében, amelyről a rendszerváltásig beszélni sem lehetett.

Azokban az években előzetes értesítés nélkül, élesre töltött gépfegyverekkel törtek rá a családokra, akiket kevés holmijukkal marhavagonokban szállítottak az Alföldre. Több száz fős tömegszállásokon, hodályokban, istállókban helyezték el az embereket, akik a külvilágtól elzárva éltek, látogatót nem fogadhattak, csomagot, levelet pedig csak kivételes esetekben vehettek át - idézte fel a történteket a település polgármestere.

Balázs László elmondta, hogy Kondorfáról öt családot hurcoltak el, tagjaik közül ma már csak ketten élnek. Gondolatait azzal zárta a polgármester, hogy az állandó gyűjteménnyel nem ítélkezni, hanem emlékezni akarnak, feltárni ezt a sötét korszakot a jelen és a jövő számára.

Tekintse meg képgalériánkat!

(nemzetiforum.hu)